Lehet-e egy gyufa meggyújtásáról verset írni? Egy gyertyalángról? Macskáról? Vizespohárban lévő buborékról?
Lehet. A kérdés az, hogy sikerül-e mindezt úgy, hogy az olvasó lássa, érezze.
Mádi Beának sikerült. A versek magukkal ragadnak. Ott vagy a szobában, és látod magad elött a vizespoharat és nézed a buborékokat.
Nézzed a gyertyaláng táncát, érzed a viasz illatát. Tavon vagy csónakban, és ringatózol a vízen. Hallod és érzed a zenét, a szaxofont.
Mádi Beáta nem csak tárgyakról, hanem – természetesen – az érzelmekről is ír. Verseiben is megvannak a szerelmek, a bánatok, sőt, itt nem szájba-szívbe előre megrágva, puff neked módon kapjuk őket, hanem szépségesen becsomagolva, hagymahéj módjára rétegezve.
Utazás az érzékeiddel a lelkedig. A versek ragadják meg a tárgyakat, a részleteket, az érzéseket, és úgy ötvözik ezeket, hogy az valami csoda! Többször elolvasod mindegyiket, és újra meg újra mást érzel, másképp érzed, másképpen éled meg, és mindig másképp értelmezed, attól függően, mit „nyit fel” benned.
Én csak dicsérni tudom és várom a következő kötetet. Addig is a könyvtári példány helyett veszek egy sajátot, mert jó, ha kéznél van.