A kortárs írók közül Guillaume Musso- t nem kell bemutatni az olvasni szerető közönségnek.
A legnagyobb példányszámban eladott francia író műveit szerte a világon ismerik. Kiadók, filmproducerek versengenek érte, nem véletlenül. Magával ragadó stílusban, lehengerlő történetszövéssel varázsolja el olvasóit. Történeteiben mindig jelen van a Gonosz és Jó is, de nem töményen, hanem finoman adagolva, cseppenként, hogy az olvasó ne legyen benne biztos, hogy a főhőse pozitív vagy negatív szerepet játszik éppen. Nála senki sem fehér vagy fekete, mondhatnánk úgy, hogy inkább a szürke igen sok árnyalatával kacérkodik.
A napjainkban játszódó legutóbbi könyvére sem lehet rásütni, hogy csak egy krimi, mert oly módon mesél, adagolja az izgalom cseppjeit, hogy sokáig nem tudjuk eldönteni, hogy elfogadjunk, szeressünk-e egy gyilkost, akik akár mi is lehetnénk, annyira egyszerű a bőrébe bújni, vagy tagadjuk meg a bensőnkben rejtőzködő rosszat és hazudjuk a világnak, hogy mi jók vagyunk.
Már a könyv első pár oldalán kiderül, hogy gyilkosság történt, ismerjük az áldozatot és a gyilkosokat is, mégsem tudjuk megemészteni a valóságot.
A történet fonala hol előre gurul, hol meg vissza és nem szűkölködik fordulatokban. A szerelem mindenhatóságára és elsöprő erejére sokszor sokféleképpen bizonyságot lelünk a regény folyamán.
A rejtélyek és a tikok kuszasága az utolsó oldalig fenn tartják az olvasó érdeklődését és meglepésekben sem lesz hiány.
Kiváló könyv ez is, akár a többi könyve. A misztikum, amely a többi regényét gyakran átszövi, most a szerelem köpönyegébe bújik, és onnan irányítja az embereket és magát az életet is éveken, évtizedeken át.
Mert, hogy „a szerelem minden, és minden más semmi”.