Augsburg, 1913. Az első nagy világégés küszöbén vagyunk. Érlelődik a helyzet, de a felszínen még a régi rend uralkodik. Az előkelő Melzer házban a cselédek élik a saját, cseppet sem könnyű életüket, a lakók meg szenvedik a léha, fásult sorsukból adódókat.
Mindenkinek megvan a saját története, és mindenkinek megvan a saját titka. Ezek a titkok soha nem akkorák, hogy egyszer ne kerüljenek a felszínre. Marie, a fiatal cselédlány is magában hordoz egyet, közben meg oly erővel, kitartással és magabiztossággal lépked előre a saját nem kitaposott sárga útján, hogy az olvasó megemeli előtte a kalapját. Nagyon érdekes olvasni azokat a részeket a könyvben, ahol az álnéven író írónő betekintést enged a személyzet világába, mert az ottani hierarchia, a cselédbüszkeség, az alattomos kis játékok színessé teszik a láthatatlan világot. A komornák, lakájok, szakácsnők, kertészek élete olyan, mint egy némafilm, amely a háttérben forog, de mi a főszereplőket figyeljük. Ez a figyelem nem tart sokáig, mert az írónő remek érzékkel fonja össze a két világ fonalát és tapasztaljuk meg, hogy a szürkének hitt személyzet élete is fordulatos, szenvedélyekkel teli és csúnya gondolatok tárháza.
A Melzer ház pontosan olyan, mint bármelyik másik úri ház. Mindenki próbál a társadalmi helyzetének megfelelően viselkedni, helyezkedni, udvarolni és őrizni a ház kifelé mutatott tisztességét. De a gazdagság, a fölényesség, a becsület mögött gyakran lakik hazugság, csalás és hitszegés.
A gazdagok könnyű életének látszata, a korai önmegvalósítási törekvések, a régi szokások szigorú őrzése kisebb tragédiákba is tud torkollni. Minden korban óriásiak a változások, különösen a 20. században, ahol kezdetben boldog békességben él mindenki és nem sejti, hogy a poklok pokla kétszer is végigsöpör a századon.
Anne Jacobs könyve finom szállal köti össze a régit és az újat és azt engedi érzékeltetni, hogy az új akkor is betör az emberek életébe, ha kézzel-lábbal tiltakoznak ellene. Az árva cselédlány felemelkedik, mert egyszer minden titok vulkánja kitör. A betegség, a halál küszöbén pedig muszáj jónak és őszintének lenni, mert senki nem akar pokolra jutni, ha hisz benne, ha nem.
A könyv azért különleges, mert az írónő emberismerete azzá teszi. A személyzet tagjait szeretjük, vagy épp nem, de ugyanígy szurkolunk az önmegvalósításra törekvő úrilánynak, Kittynek, aki szeretné levetkőzni a társadalmi konvenciókat. Mindezek hátterében pedig családja erős kézzel kapaszkodik a múltba, mert nem akarja elfogadni, hogy a régi értékek megváltoztak.
Valahogy ez most is így van. A könyv lapjai meg peregnek, mint a fekete-fehér filmkockák. Jó elveszni bennük.