105 éve született Albert Camus
Algériában született, apja francia földműves volt, anyja írástudatlan spanyol asszony. Az afrikai gyermekkor nyomorúságos életkörülmények közt telt el, mégis úgy emlékezett vissza ezekre az évekre, mint a derű aranykorára. Alig íratták be a kisiskolába, hogy valami keveset mégis tanuljon, egyszerre kitágult körülötte a világ. Olyan feltűnően értelmes, a tanulást szenvedélyesen szerető fiúnak bizonyult, hogy tanítói, majd az iskola vezetői mindent elkövettek, hogy tandíjmentességgel, ösztöndíjakkal segítsék. Még ott, Algírban jutott el az egyetemig. Szeretett volna sportolni, de korán szerzett tüdőbaja gyakran még a tanulásban is akadályozta, nemhogy a nagy testi megerőltetést kívánó sportokban. Mire azonban az egyetemig érkezett, rendkívül művelt fiatalembernek számított. A professzorok egyenest elvárták, hogy a filozófia szakot végezze el. De kiújuló betegsége és nem utolsósorban az otthoni szegénység megakadályozta, hogy eljusson a bölcsészdiplomáig. Később, már Párizsban a kellemetlen barát, irodalmi vetélytárs, később politikai ellenfél, Sartre nem is tartotta képzett filozófusnak, afféle műkedvelő okoskodónak mondotta, habár mindvégig elismerte prózaírói és drámaszerzői tehetségét. Filozófiai műveit - a "Sziszüfosz mítoszá"-t és "A lázadó ember"-t nemcsak dilettáns munkáknak ítélte, de egyenest káros hatásúnak. Ebben egyébként sokan osztoztak Sartre véleményével.
Ifjúkorától izgatta a színházművészet és a drámairodalom. Már Algériában részt vesz műkedvelő társaságok tevékenységében. Maga is játszik, jó színésznek is bizonyul. A harmincas években azután Franciaországban él. Egy ideig szocialistának tudja magát, baloldali lapokba ír érdekes cikkeket. 1934-ben tagja lesz a Francia Kommunista Pártnak, de hamar elidegenedik a gyakorlati politikától, 1937-ben ki is lép a pártból. Ennek fő oka, hogy tudomást szerez a szovjet bolsevikok rémtetteiről, és a bolsevik gyakorlatot azonosítja a kommunista eszmével. Közben novelláival kezd ismert író lenni. Hősei keresik a lét értelmét és saját azonosságukat. Ezek a kibontakozó egzisztencialista filozófia fő problémái. És már készíti első remekművét, a "Közöny" című regényt, amely csak 1942-ben jelenik meg. Ekkor már itt a német veszedelem. Hitler seregei megszállják Franciaország nagy részét. Camus is kiveszi részét az ellenállási mozgalomból. Ez időben barátkozik össze Sartre-ral. Harcostársak, a háború után egy ideig úgy tűnik, hogy eszmetársak. Rövidesen azonban sor kerül az indulatos szakításra. Igaz, Sartre is erős kritikával szemléli a Szovjetunió politikáját, mégis a kapitalizmus elleni küzdelemben szövetségesnek tekinti a kommunizmus szovjet formáját is. Ez politikai és egyben emberi szakítást kényszerít a két jelentékeny íróra. Ekkor az irodalmi közvélemény már az egzisztencializmus két legnagyobb alakjának tekinti őket. Simone de Beauvoir, a kitűnő írónő, aki Sartre élettársa, de Camusnak is igen jó barátja, érdekesen és szemléletesen ábrázolja a két nagy tehetségű író egyéniségét "Mandarinok" című kulcsregényében. Más-más néven mutatja be az ismert alakokat, köztük önmagát is, de az olvasók nagy része azonnal felismerte, kikről van szó.
Camus regényei már nemcsak Franciaországban, hanem a nagyvilág olvasói között is egyre népszerűbbek. 1947-ben jelenik meg legsikeresebb - és alighanem legjobb - regénye, a "Pestis". Ebben egy kitalált város egy rémületes járvány következtében vesztegzár alá kerül. A kényszerűen összezárt emberek társadalma szélsőséges helyzetekben mutatja fel az emberi kapcsolatok lehetőségeit.
Közben mindhalálig kiadói lektor, nevezetes irodalmi szakértő. A drámák világát pedig sohase hagyja el. Számos színjátékot fordít, olykor átdolgoz. Például spanyol klasszikus remekműveket. Gyakran híres regényeket dramatizál, például Faulkner "Requiem egy apácáért" című elbeszélését és Dosztojevszkij "Ördögök" című művét.
Eközben írja saját drámáit. Mindig hatásos darabok. Alighanem a legkitűnőbb ezek közt a "Caligula" című történelmi-lélektani játék a szeszélyességéről és kegyetlenségéről hírhedett római császárról.
A betegségek újra meg újra rátörnek, de keményen harcban áll a testi gyöngeségekkel. Erőlteti a sportot, amely egyáltalán nem tesz jót neki. Amikor megkapja a Nobel-díjat, azt hirdeti, hogy ezt még nem elismerésnek, hanem előlegezésnek és biztatásnak tekinti. A díjjal járó nagy pénzből egy kitűnő, nagy teljesítményű autót vásárol. Ezzel addig száguldozik esetlenül az országutakon, míg nekimegy egy útszéli fának és azonnal meghal. 47 éves volt. Az irodalmi közvélemény a kor egyik legnagyobb írójának tekintette.
50 éve hunyt el Hamvas Béla
Hamvas Béla Eperjesen született, de a család már a következő évben Pozsonyba költözött, ahol lelkész édesapja az Evangélikus Lyceum magyar-német szakos tanára lett. Hamvas Béla is itt érettségizett 1914-ben, majd az első világháború kitörésekor önkéntes katonai szolgálatra jelentkezett. A kadétiskolai kiképzés után 1916-tól az orosz fronton szolgált, kétszer is megsebesült. A vesztes háború, a Monarchia szétesése után apja nem volt hajlandó hűségesküt tenni a csehszlovák hatóságoknak, ezért kitelepítették őket, 1919-ben Budapestre költöztek.
Hamvas a pesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója lett, emellett a Konzervatórium zeneelméleti előadásait látogatta, és alkalmi hallgatója volt az orvostudományi karnak is. 1919-20-ban a pozsonyi Tavasz című folyóiratban jelentek meg első irodalmi tárgyú írásai. A diploma megszerzése után, 1923-ban a Budapesti Hírlap és a Szózat című lapok újságírója lett, 1927-ben a Fővárosi Könyvtárban helyezkedett el, itt dolgozott könyvtárosként egészen 1948-ig.
Ez az időszak írói szempontból életének egyik legtermékenyebb időszaka volt, sorra jelentek meg esszéi, tanulmányai, recenziói többek között az Athenaeumban, az Esztétikai Füzetekben, a Forrásban, a Katholikus Szemlében, a Nyugatban, a Sorsunkban és a Válaszban. 1935-ben Kerényi Károllyal közösen megalapította a Sziget-kör elnevezésű, a klasszikus görög hagyományból merítkező szellemi műhelyt, s közösen szerkesztették a Sziget című folyóiratot is. 1936-ban ismerte meg a műfordító és művészettörténész Kemény Katalint, akit 1937-ben feleségül vett.
Magyarország második világháborúba való belépése után háromszor is behívták katonai szolgálatra, harcolt a szovjet fronton is. 1944 novemberében, amikor egységét Németországba vezényelték, megszökött, és feleségével Budapesten bujkált. A főváros ostroma alatt, 1945 januárjában Remete-hegyi lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtára és több ezer oldal kézirata. A háború után az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai című sorozatot szerkesztette, de 1948-ban a dogmatikus kommunista kultúrpolitikát képviselő Keszi Imre és Lukács György sorozatos bírálatai és támadásai után B-listára került, állásából felfüggesztették, 1949. március 1-jével nyugdíjazták.
Ezután földműves-igazolványt váltott ki, és sógora szentendrei kertjét művelte, 1951-től Bokodon, Inotán, majd Tiszapalkonyán az Erőműberuházó Vállalat építkezésein volt raktáros és segédmunkás – közben szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított. Nem mellékesen a vállalati ünnepségeken zongoristaként szerepelt, egyik főnökét pedig még az érettségire is felkészítette. 1957 tavaszán megpróbálta visszaszerezni könyvtárosi állását, de kérését elutasították, és fizikai munkásként nyugdíjazták 1964-ben. Életének utolsó éveit Budapesten töltötte, fáradhatatlanul írta esszéit és tanulmányait. 1968. november 3-án agyvérzést kapott, s négy nappal később, november 7-én meghalt.
Élete nem volt szabványos élet, művei nagy részének is különös sors jutott. Életében csak a Láthatatlan történet című esszégyűjteménye jelent meg 1943-ban, majd 1947-ben a Kemény Katalinnal közösen írt Forradalom a művészetben című tanulmánykötet. Halála után írásai szamizdatban terjedtek, a műveit övező hivatalos hallgatás csak 1983-ban tört meg A világválság című munkájának kiadásával, majd 1985-ben napvilágot látott 1948 és 1951 között írott regénye, a Karnevál.
Ezt követően, özvegyének és az író szellemi hagyatékát gondozó Dúl Antalnak köszönhetően sorra láttak napvilágot esszéi, nagyobb lélegzetű tanulmányai és regényei: 1987-ben a Silentium, a Titkos jegyzőkönyv, az Unicornis, 1988-ban a Scientia Sacra, Az öt géniusz, A bor filozófiája, 1991-ben három regénye: Szilveszter, Bizonyos tekintetben, Ugyanis, 1992-ben a Patmosz, 1994-ben a Tabula Smaragdina, 1996-ban az Extázis. Műveinek kiadása azóta is folyamatos, a Medio Kiadónál megjelenő életműsorozatban eddig 29 kötet jelent meg, legutóbb, 2015-ben az 1928-29-ben írt Ördöngösök című regény, 2016-ban A valóságban felébredni című válogatáskötet.
Hamvas az úgynevezett szakrális metafizika utolsó nagy egyénisége volt. Gondolkodásának középpontjában mindig az Egész állt, műveiben a hagyományt, az emberiség népen, fajon, nyelven, koron túli közös és egységes szellemi tudását vizsgálta, amelyet szerinte legtisztábban a szent könyvek közvetítenek. Ezért tanulmányozta a legkülönfélébb kultúrák, vallások írásos emlékeit, a Bibliától kezdve Lao-ce és Konfuciusz művein, Buddha beszédein keresztül a tibeti Halottaskönyvig. Életében elhallgatás, magány és értetlenség volt osztályrésze, idővel azonban több posztumusz díjjal is elismerték munkásságát: 1990-ben Kossuth-, 1996-ban Magyar Örökség, 2001-ben Magyar Művészetért díjat kapott. Szellemi örökségét több társaság is ápolja.
90 éve hunyt el Tóth Árpád
1886. április 14-én született Aradon a Sarló utca 51. szám alatti házban. Édesapja Tóth András szobrász volt, édesanyja Molnár Eszter, egy aradi ács-segéd leánya. Az apa megszállottja volt Kossuth Lajos és a szabadságharc emlékének, élete folyamán több különböző város főterei számára készített Kossuth-szobrokat, ennek köszönhetően a család eleinte jólétben élt.
A gyermek Tóth Árpád gyenge testalkatú fiú volt, a tüdőbajra korán hajlamos. Eleinte a rajzolásban mutatott tehetséget, apja ezért rajztanárnak szánta. Később azonban Kardos Albert hatására az irodalom felé fordult.
1889-ben a család Debrecenbe költözött. Tóth Árpád gyermekkorát itt töltötte, 1896 és 1904 között a reáliskolában végezte középfokú tanulmányait, szorgalmas és jó tanuló volt. 1900 augusztusában Párizsba látogattak édesapjával. Tóth Árpád 1903-ban az iskolai önképzőkör elnöke lett, 1904 júniusában színjeles eredménnyel érettségizett, majd szeptemberben apjával néhány napot Bécsben töltött. Ezután egy évig otthon időzött, majd 1905 nyarának elején latin-görög kiegészítő érettségi vizsgát tett.
1905-1909 között a budapesti egyetemen magyar–francia szakos bölcsészhallgató volt. Ekkor ismerte meg az új irodalmi törekvéseket. 1908-tól a Nyugat munkatársaként dolgozott, mely közölte a verseit.
Az egyetemet még nem végezte el, mikor a családját megaláztatás érte, amely anyagi romlást is hozott: édesapja debreceni Szabadság-szobrát élesen bírálta a szakmai kritika, és ennek hatására a helyi publicisztika is, minek következtében a hatóság leromboltatta a kontármunkának minősített emlékművet. Az apa ettől fogva magával meghasonlott, komor emberré lett, s mindez a család életére is nyomasztóan hatott, ugyanis a hivatalosan is kontárrá minősített művésznek újabb megrendelésekre nem volt kilátása. Ezt követően Tóth Árpádnak kellett eltartania családját, így felhagyott tanári ambícióival, visszaköltözött Debrecenbe, és októbertől a Debreceni Független Újság színkritikusa lett.
1911 őszén a Debreceni Nagy Újság munkatársa lett, azonban a lap két év múlva megszűnt. 1913-ban ismét anyagi nehézségei adódtak, szeptemberben Budapestre ment, ahol házitanítói állást vállalt. Bródy Sándornak, a Magyar-Osztrák Szénkartell elnökének két gimnazista fiát tanította havi 80 koronáért. Ebben az évben jelent meg első verseskötete is Hajnali szerenád címmel. 1913 őszétől 1915 őszéig Popper Ferenc debreceni építésszel lakott együtt. Csak nehezen talált szerkesztőséget, de már ekkor kiderült, hogy tüdőbetegségben szenved. 1915-1916-ban többször felkereste a tátrai hegyvidéket, tüdőbaját gyógyítani, a költségeket Hatvany Lajos állta. A háborús izgalmak miatt kimerült, lefogyott, 1916 nyarán mindössze 57 kilogramm volt a súlya.
Lichtmann Annát, egy debreceni postaellenőr lányát egy közös ismerősük, Annus barátnője mutatta be a költőnek a Piac utcában a Városháza előtt. Hónapokkal később, 1911 nyarán újra találkoztak a debreceni pályaudvaron, ekkor kiderült, hogy mindketten Svedlérre tartanak nyaralni. Lassan szerelem kezdett kibontakozni köztük, majd 1917. május 10-én Debrecenben feleségül vette Lichtmann Annát. Csak polgári esküvőjük volt, a költőt egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.
1918-tól Hatvany Lajos újságának, az Esztendőnek volt segédszerkesztője. 1918-ban a Vörösmarty Akadémia titkárává választották. A proletárdiktatúra köszöntésére ódát írt (Az új Isten), miután a Tanácsköztársaság megbukott, költészetén is a szomorúság lett úrrá. Jó ideig nehéz körülmények közt kellett élnie, az öngyilkosság gondolata is felmerült benne.
1920-ban született meg lánya, Tóth Eszter költő, aki 2001-ben hunyt el. Tóth Árpád 1921-ben Az Est munkatársa lett, „színes” híreket és politikai glosszákat írt a lapba.
1922-ben jelent meg az Öröm illan c. verseskötete 1000 példányban, famentes papiroson, melyből 50 számozott példányt a költő sajátkezűleg írt alá.
Az 1920-as évek végén lassanként súlyosbodott betegsége, több alkalommal időzött Újtátrafüreden gyógykezelés céljából. 1928-ban már a Tamás utcai szanatóriumban kezelték.
1928. november 7-én, mindössze 42 évesen hunyt el Budapesten. Korai halálát tüdőbetegsége okozta. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra, búcsúztatóján Babits Mihály tartott beszédet.
100 éve hunyt el Guillaume Apollinaire
Wilhelm Albert Vladimir Apollinaris de Kostrowitzky (más írásmóddal Kostrowicki) néven született Rómában. Anyja Angelica Kostrowicka lengyel grófnő, apja egy Francesco Flugi d'Aspermont nevű svájci-olasz, arisztokrata származású katonatiszt. Feltehetően szintén ő az apja Guillaume két évvel fiatalabb öccsének, Albertnek. A nehéz anyagi helyzetben lévő férfi valamikor 1884-87 között hagyta el őket, részben a kapcsolatot rossz szemmel néző családjaik nyomásának engedve. Hároméves korában költöztek el Rómából, több olasz városban, majd hétéves korától Monacóban éltek, ahol anyja táncosnőként, előkelőségek kitartott nőjeként és sokszor szerencsejáték-nyereményekkel biztosította megélhetésüket. Apollinaire Monacóban, Cannes-ban és Nizzában járt iskolába; utóbbiban tette le írásbeli érettségi vizsgáit (1897), de a szóbelik előtt ismeretlen okokból elhagyták a várost.
Aix-les-Bains-ben és Lyonban éltek, majd Párizsban egy Jules Weil nevű bankárnál, akivel anyjuk a belgiumi Spa kaszinóiban tett egy rosszul sikerült kiruccanást (a fiúk a közeli Stavelot-ban laktak). Visszatérve Párizsba már nem engedhettek meg maguknak egy bérelt lakást, kénytelenek voltak szállodába költözni. Apollinaire-nek pénzt kellett keresnie: újságcikkeket és (négerként) tárcaregényeket írt.
Az 1901 augusztusától egy évig a Rajna-vidéken dolgozott Milhau őrgrófné lánya, Gabrielle házitanítójaként; közben több német várost (Unkel, Bonn, Köln) is felkeresett. Komoly hatással volt rá a német népköltészet, különösen a liedeket átszövő valóságfeletti elemek, valamint a szimbolizmus. Munkája során ismerkedett meg Annie Playdennel, aki ugyanannál a családnál volt nevelőnő. A házasság is szóba kerül közöttük, de Annie előbb hazatért Angliába, majd kivándorolt az Egyesült Államokba. (A megcsalt szerető éneke, A Landor Road-i kivándorló, Annie) A németországi év alatt (1901/02) született versek közül kilenc a Szeszek című kötetben „Rajnai versek” cikluscím alatt jelent meg (a kötet korai tervének még Rajnai éj volt a címe).
1902 első felében három hónapos szabadságot kapott az őrgrófnétól, mely alatt megjárta Münchent, Berlint, Drezdát, Prágát és Bécset.
Visszatérve Párizsba az avantgárd szellemi életének egyik meghatározó alakja lett, barátja volt többek között Pablo Picasso, Jean Cocteau, Erik Satie és Marcel Duchamp. 1908-ban ismerkedett meg Marie Laurencin festőnővel, akivel öt évet éltek együtt.
1911-ben csatlakozott a kubista mozgalom egy külön ágát képviselő Puteaux-csoporthoz. Ez év szeptember 7-én a rendőrség letartóztatta, és néhány napra börtönbe került: egy Piéret nevű belga újságíró-kalandor a párizsi Louvre-ból ellopott néhány szobrot, melyből párat Apollinaire lakásán rejtett el, az ő tudta nélkül.
Első (próza)kötete L'enchanteur pourrissant (1909) címmel jelent meg, de az elismerést csak a következő, Alcools [Szeszek] (1913) című gyűjteménye hozta meg, amely addigi tizenöt éves munkásságának szinte minden szakaszából tartalmaz műveket, melyek közül így több még részben a szimbolisták hatását mutatja.
Szintén 1913-ban jelent meg Les peintres cubistes [A kubista festők] című tanulmánya, mely az akkor önállóvá váló irányzat egyik fontos szövege.
1914 decemberétől önkéntesként harcolt az első világháborúban. 1916. március 17-én megsebesült: egy gránátszilánk fúródott koponyájába, miközben a lövészárokban olvasta a Mercure de France című újságot; megoperálták, és egy vaspántot helyeztek a fejére, korábbi egészségét már nem nyerte vissza. Utolsó két évében ismét Párizsban lakott. 1918 márciusában jelent meg Calligrammes [Kalligrammák] című kötete. Májusban feleségül vette Jacqueline Kolbot (Egy szép vörösesszőkéhez). A háború utáni spanyolnáthajárvány vitte el, 1918. november 9-én. A párizsi Père-Lachaise temetőben nyugszik.