Talán (Halottak napjára, élőknek)
Mi a halál? Hogy is tudnánk felelni? Tán maga a mindenség. Meg a semmi, mit eltakar előlünk annyi minden, hogy nem mutatkozik közben a nincsen; így-úgy egyre ránk pereg a derű, s biztat valami örök erejű égi-földi remény e földi szinten: hogy vár még jó és szép is minket itten; azt sugalmazza, hogy nem félni kell, mi adatik, azt mind megélni kell; így a halált is – s ez nem képzavar – mert jön a vég, hívatlanul, hamar: ésszel, szívvel nem értelmezhető, s nem megfogható, mint egy hegytető, erdei ösvény, dombság hajlata, hegyek, völgyek kies vonulata, magashegységek vonzó bérci tája – nem, a halál más, ismeretlen pálya, sehogy se jutunk dűlőre vele: nem síkság, mely a szívbe fut bele, nem támpont, mint a turistautak, hol minden jelzés jó irányt mutat, tudatva, hogy merre van a virány… Az elmúlásban mi is az irány?
Lám, kószálgatunk még, kedvünk szerint, talpunk alatt ilyen s olyan a szint: mélyföldek, kaptatók, alföldi por, akácosok, hosszú eperfa sor, magyar magasunk, a Kékestető, a mindig gyöngéd és szerethető; s szerte a földön hívnak a hegyek, mintegy jelezve: fennen a kegyek; s míg próbálgatjuk a csúcstámadást, mintha felednénk a halált, na, lásd!
Megsejdített egységben földdel, éggel, elégedjünk meg ezzel az eléggel: hiszen az élet úgyis lepörög – addig meg miénk a földi örök.
2022. 10. 12. Horváth Ferenc
