A patak még az őszön kiöntött, és a kósza vadvizek ott maradtak a réten. Szétterültek, elcsendesedtek, és tükrükben nappal felhők, éjjel pedig csillagok nézegették magukat. Később fázni kezdtek, és ködöt leheltek maguk fölé, de a ködöt elcsapta a szél, és a dermedt december hártyás jégüveget simított fodrozó hátukra. – Aludjatok! – mondta, és elkopogott az erdő felé. Lerázta a fákról a maradék leveleket. Letördelte a korhadt gallyakat, és rá sem nézett a fenyőkre, melyek zöldek voltak, mint a fű a tavalyi pásztortüzek helyén. A fenyőknek nem parancsolt December, nem is szerette őket. Kemény léptekkel ment el mellettük, és nem tehetett semmit, ha zsongó susogással nevettek össze a háta mögött… Fogcsikorgatva állt meg az erdőszélen. Körülötte jeges szél perdült, és a messze, ködös határ hangtalanul borult patkós csizmája alá. Csak a patakparton volt valami mozgás. A kiöntéseken csúszkáltak a gyerekek. Nekifutottak a réten, és a jégen könnyű lett egyszerre a csizma, mintha elszakadtak volna a földtől. Már akinek volt csizmája. Borsos Jóskának csak cipője volt. Bár ez a cipő! Madzag itt, madzag ott. Egy kis rongy is lóg ki belőle. De csúszik, és ez a fő. Jóska szinte repül. Mindig messzebb, mint a többiek. Jó kis cipők ezek, és nem cserélne semmiféle csizmával. Meleg, meleg az a csizma, de nem lehet benne futni… A kiöntés közepén sás van. Jóska odáig szeretne elcsúszni. – Ha akarnék, el is csúsznék… – Hát akarj! – mondta irigyen a bíró fia, akinek csizmája szépen nyikorgott ugyan az utcán – misére menet –, de itt hasznavehetetlen volt. Jóska nekilendült. Vékony lábai dobogva rohantak a jégre, és csúszott, csúszott, egész a sásig. Ott azonban vékonyabb volt a jég, roppant egyet, és Jóska derékig benne volt a jeges vízben. Hamar kikapaszkodott, és nevetve rázta le a vizet. – Hát ugye elcsúsztam?… – El, de most mehetsz haza… – Semmi ez – mondta, pedig nagyon fázott. – Megszárad… És csúszkált tovább. Rajta ne nevessen a bíró fia. Amikor a vacsorafüstök kiszálltak a rétre, Jóskán már zörgött a vékony nadrág. Jég volt az egész. Másnap reggel kilelte a hideg, és Jóskát valami ismeretlen bágyadtság fogta alélt karjaiba. Harmadnap doktorért kellett menni. – Megfizetni csak a tavasszal tudom – mondta anyja párás szemmel, és megigazította kendőjét, melyet még ura temetésére vett, és fakón zöldes volt, mint a falusi özvegyeké általában. A doktor nem sokat vizsgált. – Tüdőgyulladás – mondta, és kinézett az ablakon, melyen túl köd volt és szomorú, hideg bizonytalanság. – Nagyon gondosan tartsa be, Borsosné, amit mondok. Nagyon gondosan… Orvosságot küldök. Jóska ezekről a dolgokról már nem tudott semmit. Néha a forróság verejtékében főtt, néha hideg ölelésbe fordult, ha anyja vizes lepedőbe csavarta. Ilyenkor kinyílt a szeme, de olyan rettentő messzeségbe néz, hogy anyja elsírta magát. Így jött el a karácsonyeste. Délután nagy lett a csend, mert hullt a hó, és az ünnep már a faluvégen volt, és csak arra várt, hogy az ablakszemek hívogatóan kinyíljanak. Néha csengő csendült az utcán, néha kinyílt egy ajtó, s ilyenkor a fény kisurrant a hóra, mely tiszta volt, puha, mint nagy ünnep arca. Amikor elsőt harangoztak éjféli misére, elállt a hó. A harangszó halkan megverte az ablakokat, aztán kiszállt a határba. Végiglengett az utakon, megsimogatta a sóhajtó nádast, és sokáig kerengett az erdő felett, hol fehér pompában álltak a fenyők, és hócukros tobozkáikat szívesen odaadták volna valakinek. Második harangszókor a falu már mozgolódni kezdett. A templom ablakaiban meleg derengés lobogott, és az öregebbek már elindultak éjféli misére. Borsosék háza előtt halkították a szót, mert a Jóska gyerek, Isten tudja, megéri-e a reggelt… A falu gondolatai puhán léptek Jóska mellé, és megsimogatták. De Jóska ezt nem érezte. Aszott kis kezei fuldokolva verték a levegőt, szíve ijedten kapálódzott valami rém szorításában, és szája cserepes részében izzó lélegzet repkedett. A harmadik harangszóra kitárult a templomajtó. Az öreg boltívek alatt az orgona búgni kezdett. A gyertyák lobogó fénye kavarogva szállt szét az ének szárnyán, aztán kitódult az ajtón, és a szelíd, meleg világosság szétáradt az éjszakában. Ránevettek a csillagok, fellobbantak érintésére a házi tűzhelyek, és az erdő szélén üldögélő zúzmarás December is felkapta a fejét. A fény már a réten közeledett az erdő felé. – Erre tart! – ugrott fel, és amikor felállt, már körülvette a derengő fény. Mélyen meghajtotta fehér, havas fejét, és arca olyan volt, amilyennek sohase látták a didergő fák, cserjék és madarak. A fény aztán szétlobbant az éjszakában, és csak a csillagok sugároztak azután erősebben. December pedig odalépett a legközelebbi kis fenyőfa mellé. – Készülj, fi am! Szedd össze magad. Vendégségbe megyünk. A kis fenyő boldogan mocorgott. – A hó rajtam marad? – Persze hogy rajtad! Ki látott karácsonykor fenyőt csupaszon?… Mindjárt jövök, mert nem mehetünk csak úgy üresen… És az öreg December fürgén lépett el az erdőben. De mint a gondolat, már újra ott volt megint. Mögötte egy kis őz, egy nyúl, egy róka, feje felett pedig röpködő madarak. A madarak a fenyőre szálltak. – Mehetünk. – És a lábam? – topogott a kis fenyő. – Hogy menjek így? Bele van fagyva a földbe. – Elfelejtettem – dörmögött az öregember. – De azért nem muszáj mindjárt siránkozni… Talpra állította a kis fát, és elindultak a falu felé. A fenyőn pirókok ültek, piros mellénykében, kékcinkék, királykák és egy kis ökörszem, mely még itt is fürgén ugrált az ágak között. – Leveri rólam a havat – panaszkodott a fenyő –, még ilyenkor se tud veszteg maradni… – Csend! – mordult rájuk az öregember. – Csak nem veszekedtek ilyenkor… És attól kezdve csend lett. Csak a róka szólalt meg a faluvégen, hogy ő már ismeri erre az utat… de a többiek olyan szemrehányóan néztek rá, hogy lehajtotta fejét, és látszott rajta, súlyos lelkiismeretfurdalások gyötrik… A falu üres volt. A házak fáradt szeme már lecsukódott, és a havon nagy békesség hallgatott. Csak Borsosék háza nézett virrasztó vörös szemével az éjszakába, de már álmos volt ez is, és észre sem vette, hogy nyílik a kis ajtó, és vendégség érkezett. – Csendesen – susogta a havas szakállú öregember, és amikor mindnyájan bent voltak, betette az ajtót. Borsosné aludt, Jóska pedig égő szemekkel kínlódott. Arcára már odaszáradt a tűz, szája cserepesen suttogott, és a Láz már csak játszott vele, mert tudta, hogy Jóska az övé… – Kifelé! – mordult rá az öreg December, de olyan hangon, hogy még a kis fenyő is megreszketett… A Láz ötölt-hatolt, hogy ez az ő dolga… – Kifelé!… És a Láz ész nélkül kapta bundáját. – No, most aztán játszogassatok! Jóska szeme álmosan kinyílt. Hűvös fenyőillatban úszott a szoba. Anyja mélyen aludt. Az ajtónál szikrázó ragyogásban állt a fenyő, és rajta piros, kék ruhájú kis madarak… Alatta pedig – ó ez nem is igaz! – nyúl, őz, róka… – Hogy vagy, fiam? – nézett az öregember Jóskára. Jóska csak gondolataival felelt. – Jól… Istenem… jól, de nem álmodom? – Dehogy álmodol. Játssz egy kicsit velünk… Csak meg ne szorítsd őket… És Jóska megsimogatta a pirók piros mellénykéjét, a cinkék kék kabátkáját, és nem tudta megfogni a kis ökörszemet, mert az mindig kibújt a markából, és Jóska fáradt volt egy kicsit… Az öregember rá is szólt az ugrabugra ökörszemre: – Ne fáraszd a gyereket! A nyúl felugrott a székre, az őz odatette a fejét Jóska párnájára. A róka felágaskodott, és hűvös nyelvével megnyalta Jóska kezét. Nem harap?… – Dehogy harap, fiam. Szeret téged – és szigorúan nézett a rókára, mintha azt mondta volna: – Látod, milyen híred van?… Jóska boldogan simogatta a róka fejét, és úgy elaludt, észre se vette. Az öregember eltette pápaszemét – mert eddig az asszony imakönyvét lapozgatta –, és intett. – Elaludt. Kinyitotta az ajtót, és kisurrantak az éjszakába. * A párnás, puha hó aztán megroskadt. A szántások párás földjén okos szemű csókák jártak, és amikor az első fecske benyilallt régi fészkébe az eresz alá, Jóska már alig emlékezett a nagy betegségre. Tudta, hogy akkor éjjel csak álmodott… Eljött a húsvét is. Jóskában széles öröm volt és napsugár. Kiszaladt a rétre, hol a tétova kis vadvizeket benőtte már a sás, onnét az erdő alá, hol sárgult már a kankalin, és a fenyők susogva nyújtózkodtak a napsugárban. Egy kis fenyőfa távolabb állt a többitől, és Jóska csodálkozva nézte. Az erdő alján áldó lángolásban úszott a nap, és nagy lett a csend. A fenyő ágai közt egy kis cinke bujkált, és fényes szemével Jóskára nevetett, aki körüljárta a kis fát. Kezét összecsapta a nagy ámulattól, és úgy suttogta: – Istenem, milyen ismerős…
